Nem veszekszünk.
Nem bántjuk egymást.
Nem történik semmi különös.
Csak… mintha már nem lennénk jelen.
Reggel készítünk kávét, napközben üzenünk valamit, este megnézünk egy sorozatot.
Néha beszélünk. Néha nem. És mintha mindez így rendben is lenne.
De közben valami lassan kikopik. Nem fáj – de hiányzik. Nem ordít – de halk, és feszít.
Ez az állapot sok kapcsolatban nem válságként kezdődik.
Hanem úgy, hogy egyszer csak azt vesszük észre: eltűntünk egymásból.
És nem tudjuk, mikor történt.
Csak azt, hogy nem akarunk így élni tovább.
1. A hétköznapok lassú elhalkulása
A párkapcsolatok többsége nem robban fel – inkább elcsendesedik.
Az induló lángolás, figyelem, kíváncsiság, érintés idővel egyre inkább rutinná válik.
Nem azért, mert baj van. Hanem mert az élet beette magát közénk.
• Reggeli rohanás.
• Munkából hazatérve fáradtság.
• Gyerekek körüli teendők.
• Logisztika, számlák, vacsora, alvás.
A beszélgetések tartalma sokszor nem más, mint működtetés:
„Mennyi volt a villanyszámla?”
„Ki viszi holnap a gyereket?”
„Mit együnk vacsorára?”
Eközben a valódi kérdések elmaradnak.
„Hogy vagy tényleg?”
„Mire vágysz mostanában?”
„Mi bánt, amit nem mondtál ki?”
És ahogy ezek a kérdések elmaradnak, mi magunk is távolodni kezdünk – nem másfelé,
csak befelé. Egyre kevésbé osztjuk meg a belső világunkat. Egyre kevesebb helyen
vagyunk igazán jelen egymásnak.
2. Nem a kapcsolat rossz – csak már nem vagyunk benne
Ez az egyik legnehezebb felismerés:
nem a másik lett rossz. Nem is mi. Csak már nem vagyunk ott.
Ott, ahol régen voltunk:
• egymás szeme előtt,
• egymás érintésében,
• egymás kíváncsiságában,
• egymás kérdéseiben.
Sok coach tapasztalja, hogy kliensei nem azért keresnek meg, mert szakítani akarnak –
hanem azért, mert nem akarnak szakítani. Csak nem tudják, hogyan lehetne másképp.
A kapcsolat még tart – de nem tölt.
Jelen vannak – de nem kapcsolódnak.
Szeretik egymást – de nem érzik egymást.
Ez az állapot nem „elég rossz”, hogy lépést kényszerítsen, de nem is „elég jó”, hogy
örömmel benne legyünk.
Ilyenkor születnek meg a mondatok:
„Nem tudom, mi bajom van.”
„Minden rendben van – és mégsem jó.”
„Nem mással akarok lenni. Csak nem tudom, hogyan legyek vele újra jól.”
3. Mi történik velünk? – a lassú eltűnés folyamata
A legtöbb kapcsolatban nem egyetlen nagy esemény választ el minket egymástól.
Hanem sok apró kihagyás.
• Egy el nem csattant csók.
• Egy meg nem kérdezett gondolat.
• Egy válasz nélküli „hogy vagy?”
• Egy érintés, ami elmaradt, mert „úgyis fáradt volt”.
Ezek nem fájnak külön-külön.
De lassan megvonják a figyelmet, a jelenlétet, az érzelmi intimitást.
Coachként gyakran látjuk azt, hogy az elhanyagoltság nem látványos – csak maró.
Olyan, mint egy csendes rozsda: kívülről még tart a szerkezet, de belül már gyengül.
És amikor már nem tudunk egymásra hangolódni, elkezdjük magunkban megoldani a
kapcsolatot.
• Valaki másnál keresünk meghallgatást.
• Beletemetkezünk a munkába.
• Vagy „egyszerűen csak elvagyunk”.
4. A „nem tudom, hogy vagyok benne” kérdése
Sok kliens a coachingban egy ponton ezt mondja:
„Szeretem a párom – de nem tudom, hogy vagyok benne a kapcsolatban.”
Ez egy fontos mondat. Azt jelenti: kapcsolódni akar, csak már nem tudja hogyan.
Ilyenkor nem segít a tanács, az „ide kéne utazni”, vagy „beszélgetni kéne többet”.
Segít viszont a tér, ahol végre önmaga lehet. Ahol ki lehet mondani a zavart, a
fájdalmat, a vágyat – anélkül, hogy azt rögtön meg kéne oldani.
Coachként ilyenkor nem a párkapcsolat „megoldása” a cél.
Hanem az, hogy te újra lásd magad benne.
És utána újra tudd látni a másikat is – nem a hiányon keresztül, hanem a kapcsolódás
lehetőségén keresztül.
5. Lehet-e újra egymás felé fordulni?
Igen. De nem úgy, ahogy sokan gondolják.
Nem az a kulcs, hogy „csináljunk valamit együtt”.
Hanem hogy merjünk újra kérdezni.
Merjünk újra figyelni.
Merjünk újra zavarban lenni egymás előtt.
A párkapcsolati coaching itt nem párterápia.
Nem az elakadások elemzéséről szól – hanem arról, hogy megtanuljuk:
• hogyan lehet újra hallgatni egymást,
• hogyan lehet őszintén kimondani: „nem tudom, mit érzek, de szeretném megérteni”,
• hogyan lehet a másikat újra megismerni, nem csak működtetni a közös életet.
6. Egy gyakorlat: a csend megtartása
Próbáld ki a pároddal:
Fogjatok egy 15 perces időszakot, amikor csak egymásra figyeltek.
Nem beszéltek a gyerekről, a munkáról, a napi teendőkről.
Csak üljetek le egymás mellé – és kérdezzétek meg:
„Mi az, amit szeretnél, hogy jobban lássak benned?”
Ne reagálj rögtön. Csak hallgasd.
És ha jön rá válasz – köszönd meg.
Ha nem jön – akkor is hálás lehetsz azért, hogy ott vagytok egymásnak.
Ez nem terápia. Ez emberi kapcsolódás.
De ahogy a coachingban is, itt is a jelenlét az, ami teret nyit.
Záró gondolat
Sokan attól félnek, hogy a kapcsolatuk már menthetetlen.
Pedig nem az a kérdés, hogy menthető-e – hanem hogy választják-e még egymást.
Tudatosan. Nem csak megszokásból. Nem csak a gyerek miatt. Nem csak a közös hitel miatt.
Hanem mert akarnak újra egymásra nézni.
Újra kérdezni. Újra kíváncsiak lenni.
Ez az, amiben a coaching támogatni tud.
Nem old meg helyetted semmit – de segít abban, hogy ne tűnj el önmagadból. Mert csak az tud újra kapcsolódni, aki még jelen van.
Ha szeretnél erről beszélni, vagy csak kimondani, amit eddig lenyeltél – írhatsz.
Meghallgatlak. Coachként nem megmondani akarom, mit tegyél. Csak teret adni ahhoz, hogy újra tudd, mit érzel. És mit szeretnél.
